Reggelente, mielőtt suliba mennénk, rituálé lett belőle, hogy együtt megtisztítjuk a ház környékét minden zombitól. Zombiztos, így szoktuk hívni. Ettől a játéktól féltünk a legjobban az anyjával. Ismerősök, szülők és a baráti kör régóta állította, hogy minden családban vannak fura szokások, de hogy mi az utcára visszük ki a fura szokásunkat, az a legfurcsább. Szóval régóta nem érdekelt a véleményük. De a zombiirtástól kicsit féltünk azért még mi is. Pont abban a korszakban van a gyerek, amikor már mocorog a fantáziája, de még nem mindig érez rá a különbségre a valóság és a fantázia között. Mivel a suliban több osztálytársától is látta a zombivadászatot, és sértette a büszkeségét, hogy pont ő nem játszhat vele, ezért itthon közölte, hogy zombit akar írtani. Hiszen Ő az, akiből bárki lehet, aki csak lenni akar - ezt mi szoktuk neki játék közben mondogatni, hogy noszogassuk a kicsit félszeg drágaságunkat.
Nem tudta, ahogy a feleségem sem, hogy az apja egyébként már rutinos daráló. Nem voltam tagja facebook csoportokban híres klánnak. Nem harcoltak az oldalamon legendás segítők, és bár a jó lapjárás miatt szépen fel tudtam fejleszteni szeretett, négy lövésig halálos csendben dolgozó Falcon Pisztolyomat, de még így sem képviseltem jelentős haderőt.
Arra volt jó, hogy borongós téli reggeleken, a Keletitől a kocsisorban araszolva szépen aprítsam ezeket a fránya élőholtakat, és még azt sem bántam, ha időnként a lámpa előbb váltott zöldre, mint vártam, és nem tudtam tovább lövöldözni, mert ilyenkor Daryl úgyis szépen leszedte helyettem is a maradékot.
A tapasztalatom pont jó volt arra, hogy regisztráljunk neki is egy accot, és első dolgom a vér és egyéb belsőségek animálásának kikapcsolása legyen. Úgy csináltam, hogy ne lássa, mert még a végén ezt minden játék előtt megtehettem volna. Tanulékony kis zombigyilkost neveltünk.
Bevallom, amennyire féltünk tőle, annyira lett remek élmény belőle. Nem mondom, lettek belőle vicces szituációk, pl. mikor nagyiék átjöttek, és apum le akart menni a boltba reggel, a gyerek meg rohant utána, hogy "Papa, papa, még nem zombiztos!", és nem volt jobb ötletem, mint rávágni, hogy a papa puszta kézzel öli a zombikat. Apum ott helyben semmit nem értett, de azon a hétvégén a gyerek körberajongta, szóval szerintem elnézte nekünk.
Így legalább nekem is lett a kölyökkel egy közös világunk. Azóta életre hívtunk egy családi klánt is, ketten vagyunk benne. Szoktam hazavinni trófeákat a vadászataimról, ezt imádja, és egyébként csak annyit jelent, hogy ha teljesítek valami heti jutalmat út közben, akkor azt ő is megkapja. Ilyenkor rohan a mobiljához, és nyitja is ki az ajándékcsomagokat, vagy táskákat, vagy mik azok. Kérdezi, hogyha nagy lesz, eljöhet-e velem, én meg mondom ilyenkor, hogy ha igazán nagy lesz, akkor akár egyedül is vadászhat. Néha még várok ellenkezést, hogy francokat, ő akkor is velem akar majd, de sose jön be, általában közli, hogy alig várja, hogy egyedül vadásszon, én meg "kösz szépen, fiam..." Ez van.
Az anyjával közös dínóparkjuk van. Sőt, mit parkjuk - konkrét világuk! Annyit tudok, hogy az anyja kimegy a drónokkal, gyűjt jó sok DNS-t, és abból aztán fejlesztenek új fajokat, meg a gyerek imád harcolni velük. Ők felosztják a munkafolyamatokat, mert precízen kell célozni azokkal a repülő vackokkal, és a gyereknek semmi sikerélménye nem volt benne, úgyhogy hamar az asszony feladata lett a dolog, cserébe a gyerek végtelen türelemmel nyomogatja a támadásokat, amikor harcra kerül a sor. Legutolsó információm szerint valami vulkánnál járnak éppen, és azon a területen nem jutnak tovább. Az a helyzet, hogy hiába van nagyon szép gyűjteményük mozgó őskövületekből, ha a gyereknél be van csípődve a 4-5 kedvenc, és csak velük akar harcolni. Nem a legjobb stratégia.
Sose gondoltam, hogy játékokra leszünk féltékenyek egymással szemben az asszonnyal, de amikor én bedobom magam, hogy esti mese után még egy film? És erre közli, hogy persze, csak ma nem olvasni fognak, hanem éppen valami kimondhatatlan nevű dínó eventje van a játékban, és muszáj minél többet megcsapolni, én meg nézek rá a szóhasználat miatt, hogy jó, akkor majd egyedül elintézem... És persze ilyenkor a hosszű éjszaka miatt sose sikerül úgy kelni reggel, hogy beleférjen zombiztossá tenni a környéket, szóval duplán bukom az egészet.
Kicsit félek bevallani, de előbb voltam szereplő az így neveld a sárkányodból, menő varázslatokkal, meg mindennel, és csak utána sikerült ráfeküdnünk - cserébe azt már családosan -, zsebszörnyecskék gyűjtögetésére, fejlesztésére és harcoltatására. Első körben tök gáznak tartottam, hogyan koppinthatta le a Nintendo, egy nagy cég, érted, egy olyan kis vacak játék teljes belső mechanikáját, mint a sárkányosét, de aztán hamar leesett, hogy ez fordítva történt. Kicsit máig hiányzik új pilléreket varázsolni, mert az szerintem nagyon hasznos lenne, meg voltak jópofa játékok, mint amikor Google térképeken próbáltunk rájönni, hogy milyen területet is kéne a kincsek, meg az anyasárkány után keresve felásni, de nem baj.
Ezzel el is jutottunk ahhoz a ponthoz, ahol kivittük az utcára a fura szokásunkat. Hozzá kell tennem, ez úgy a pontos, hogy fordítva történt. A fura szokásunk vitt ki minket az utcára. Sárkánymesterek ketten voltunk, az asszonnyal, és kicsit mi sem értettük, hogy miért szánunk időt erre a szabadidőnkből. Aztán amikor a mesterekből trénerek lettünk, akkor ezt már meg sem kérdeztük magunktól, csak megvontuk a vállunkat, és vittük magunkkal a kölyköt is. Hogy mondjam? Nem voltunk túl professzionálisak. Nem mindig jutottunk el eseményekre, vagy különböző rendezvényekre, amiket a közösség szervezett, de egyszer jártunk a Népligetben, amikor mindenhol Pikachuk voltak három órán keresztül, és nagyon nagy élmény volt, ahogy beleálltunk valami igen komoly helyi lénybe, és három fős csapatunk mellé hamarosan rohadt sokan becsatlakoztak még, és simán levertük azt a drabális szörnyet. Én később próbáltam egyedül, merthogy milyen könnyű volt azt sokan, és nagyon nagyot égtem, mert az életének a negyedét se bírtam levinni. Asszony kinevetett, amikor otthon meséltem.
Néha jó lenne több időt beletenni, mert nem egy bonyolult játék, aztán a gyerek elküldi a professzornak a legkomolyabb szörnyemet, az én fejemben pedig megfordul, hogy ez az a pillanat, amikor akár a játékot is törölhetném. Rögtön utána az követi, hogy basszus, ne már, hogy most ilyen apróságon kiborulok, aztán a gyerek is látja, hogy baj van, én meg már visszacsinálnám az egészet... Egyszer már majdnem elkezdtem neki elmagyarázni, hogy ez olyan, mint a nagyi, mármint az anyai nagyija, hogy elment, és nem jön vissza, és már a szörny se fog tudni visszajönni, de aztán hála égnek sikerült időben kapcsolnom, hogy ezt nagyon nem így kéne. Jesszus!
Arra jó amúgy ez az egész, hogy simán találnak témát velünk a barátok, rokonok, ismerősök. Mert csak megkérdezik, hogy még mindig vadászok vagy trénerek vagy ügynökök vagy bármi más vagyunk, és akkor a gyerek már lelkesen mesél is. Amit amúgy tök jó látni, mert tényleg elég zárkózott volt korábban. Mi tudjuk, nekünk az a fontos, hogy benne is tudatosuljon: ő tényleg bárki lehet, aki csak lenni akar. Akár játékból, akár a való életben. Mind a kettőnél ott leszünk mellette.
Amúgy egy dolgot várunk nagyon már jó ideje, de azt beszéltük asszonnyal, hogy azt mi majdnem tíz éves korunk óta, a gyerekkel meg nagyjából két-három hónapja olvassák a könyveket, azóta rajong érte ő is: egy bagoly levelet hozzon nekünk, benne egy meghívóval...
