Nem csak online ismerjük egymást. A közösséghez tartozni azt jelenti, hogy személyesen is találkozunk. Látjuk egymást a legjobb és a legrosszabb pillanatainkban is. Általában nem mély annyira a kapcsolat, hogy problémákról beszélgessünk, nem is mindig vesszük észre, ha baj van. De ez nem is feltétlenül baj. A játék arra való, hogy elmerüljünk benne. Kikapcsoljon és szórakozást nyújtson. Egy másik világ.

A legrosszabb viszont, amikor veszteség történik. Olyan embertől kell búcsúzni, akivel soha többé nem találkozhatunk. Utolsó útjára talán elkísérhetjük, ha álltunk annyira közel hozzá. Ez a legnehezebb, amikor olyan ember távozik, aki része volt a közösségnek. Örültünk, ha ő is jelentkezett raidre, mert szívesen vettük a társaságát. Ha nem is volt közösségi ember, azért mesélt az életéről néha, egy-két dolgot tudtunk róla. Az a tény, hogy ő már nem lehet velünk, olyan hiány, ami a játékban is lyukat üt. Ott van a barátlistánkon. Bontatlan ajándékát még ő küldte nekünk, amikor közöttünk volt. Benne van az utolsó edzőtermekben, amikbe még pakolni tudott. 

Viszont már soha többé nincs.

Ezek mind angol példák.  Magyar közösségben is történt már sajnos tragédia.

Néha a játék segít begyógyítani sebeket, amiket a való életben szenvedünk el. Néha a játékban is sebként tátong a hiány, amit elvesztett társunk hagy maga után.

Halottak napján én csak annyit javaslok: figyeljünk oda egymásra. Ez egy játék. Elég, ha csak játszuk. Soha nem tudhatjuk, hogy éppen kivel utoljára.